Woo-hoo, REZIDENTÍVÖLFÁJV! Egyszer csak jött a semmiből elő, mint egy rothadó szagú zombi a kihalt sikátorból. És itt van! PC-n! És fasza is! Állatkirályos! A CAPCOM-ot a harmatgyenge SZTRÍTFÁJTÖRFÓR után is imádom, mert japán cég létére alaposan odafigyelnek a magamfajta PC-s hülyegyerekre is. Szóval a Resi 5 PC-n egy valag bónusszal megspékelve került az asztalkára, ami azok után is nagy szó, hogy már a konzolos verzió is csordultig volt tömve okossággal. A Resident 4 a perspektívaváltás ellenére ízig-vérig Resident játék volt, kezdett visszakanyarodni az első epizód gótikus horror feelingjéhez, mégis már inkább akciójáték volt, mint a nagy előd. Az ötödik felvonás nem annyira Resident, mint amennyire Evil: itt aztán halomra kell lőni a mocskos zombikat, krokodilokat, mutánsokat, meg amit akarsz (meg amit nem). Helyenként csak úgy ömlenek a vírusfertőzött niggerek tucatszámra, a mi dolgunk csúzlival a kezünkben várni őket, és szépen leszaggatni az arcocskájukat shotgunnal, MP5-össel, magnummal, AK-val, rocket launcher-rel... Szóval van benne ákcijó bőven, a cucc protagonistája az 1-ben megismert Chris Redfield, megtámogatva egy bögyös kis RnB macával, Sheva Alomar-ral. Ha ez nem lenne elég, visszatér Albert Wesker és mindannyiunk titkos kis kedvence, Jill Valentine is. Az anyag elég erőteljesen co-opra van kihegyezve, ami hálistennek' véletlenül sem jelenti azt, hogy single módban szar lenne, sőt! Sheva elég okos, és nő létére még önálló is. Ami hátrányként róható fel a co-op rovására, az talán a magunkra hagyatottság érzésének hiánya. De valljuk be, már az első epizód óta arra vártunk, hogy ne egyedül éljük át a horrort. Hát, most teljesült a kívánságunk. Eleinte furcsállottam, hogy a napfényes Afrika mennyiben járul majd hozzá a creepy hangulathoz, de szerencsére nem egy könnyed safari a látogatásunk célja. Ugyanúgy megtalálhatóak a sejtelmes belsejű sötét épületek, underground bázisok, industrial szektorok a játékban, ahogy annak lennie kell. Nem hiába no, nem kell a japókat félteni, ha kreativitás a téma. Logikai feladványokat ezúttal ne keressünk, az egész játék tényleg merő akció meg inventory menedzsment. A történet nem egy nagy kunszt, de bőven jó. Kicsit rövidebb is a stuff, mint a 4-es számú megoldás, ám semmiképpen nem érezhetjük elkapkodottnak és befejezetlennek az anyagot. Ezen felül ugyanúgy megtalálható a The Mercenaries minijáték is, miután kivégeztük a történeti szálat. A PC-s tábornak kijár a jóból: a No Mercy opciót választva háromszor annyi zombi özönlik a képernyőre, mint a konzolos verziók Mercenaries játékmódjában. Ja, lehet ezt is co-opban nyomni. Végigtolva a cuccot elérhetővé válik a New Game+, a szétlőtt BSAA emblémákért vehetünk új ruhákat, a teljesen upgrade-elt fegyvereinkhez elérhetővé válik az infinite ammo lehetőség, Chris-nek szerezhetünk Minigunt, Shevának meg íjat. Tucatnyi extra és tökélyre csiszolt replay value. Nagyon-nagyon értékes pakk lett a Resident Evil 5.

Pozitívum: Kihagyhatatlan.

Negatívum: A láncfűrészes nigga kissé op.

http://www.residentevil.com/5/

Tetszenek még emlékezni az NFS - ProStreet-re? Hát hogy is lehetne elfeledni a széria egyik legcsúfosabb bukását... Az általam egyébként mostanság nagyra tartott EA valamiért évek óta nem képes felfogni azt a roppant evidens különbséget, hogy Need For Speed játékból mi az élvezetes és mi a kimondottan szar. Szóval volt ez a ProStreet névre keresztelt istenbarma, ami minden volt, csak Need For Speed nem. Hiszen miért is szerettük régen az NFS játékokat? Így van, az éjszakai száguldozások, az adrenalindús nagyvárosi versenyek, a Static-X, meg a gagyi alvázneon miatt. És miért is utáltuk a ProStreet-et? Korrekt: mert a régi játékok arcade feeling-jét hírből sem ismerte, ehelyett kaptunk egy harmatgyenge szimulátor-jellegű anyagot, ahol 80 méteres fékutak mellett is kisodródott a vas, kanyarodni képtelen volt, kivéve, ha az ember 40-nel sietett rá az aktuális kanyarra. Erre föl az EA roppant bölcsen kiadott egy ProStreet 2-t SHIFT néven. Ám az új szerzemény - finom leszek - még a ProStreet-hez viszonyítva is ócska. Feleannyi hangulata sincs, ami azért elég durva szint. Az egy dolog, hogy Codemasters-ék GRID-je nagyot durrant, de ahhoz minőséget is raktak le az asztalra az ánglius gyerekek. Ez az a minőség, amit a SHIFT képtelen volt leutánozni, bármennyire is erőlködtek rajta. Akármennyire is izzasztom az agyacskámat, itt valami villámjeles egyenletről lehet szó; mi a faszért kell erőltetni azt, ami nem megy? A szimulátorokat hagyjuk meg a Polyphony Digital-nak, ők legalább értenek hozzá. A másik, hogy egy NFS ne legyen már szimulátor. Miért kell belepakolni a 408 km/h-s végsebességű Bugatti Veyron-t a játékba, ha lehetetlenség kihajtani olyan pályákon, ahol 50 méterenként kanyarok vannak?! És már képbe is került a játék sava-borsa: a speed feeling. Na ez az, ami totálisan hiányzik ebből az epizódból (is). Értetlenkedve vesszük tudomásul, hogy félgázon kisodródik a 4 kerékből legalább kettő, a reklámkampányban széterőltetett belső nézetben pedig legalább 4, hiszen megtévesztő, hogy mennyire nem érződik a sebesség. De ja, le is esett. Need For Speed. This game seriously has it... A "SHIFT" alcím már csak a "váltást" jelenti a széria címében rejlő alternatív értelmezésre. Ennyi. A "SHIFT" effektus további tünetei:
- Zenét ne keressünk verseny alatt. Minek is az, csak pörgőssé tenné a játékot, nem kell!
- Ahogy említettem, a korábbi részekben megtapasztalt száguldozást felejtsük el. Tényleg.
- Fényreklámok övezte város helyett dögunalmas, szűk, kanyargós versenypályák. Micsoda feeling, fuck yeah!
- Abszolút totálzérómínusznyolc hangulat.
A Sales Department által befolyásolt szaksajtó szerint ez egy roppant adrenalindús játék. Valójában ez egy roppant unalmas, lapos, lassú, üres játék. Ezek után csupán azt nem értem, hogy ha már rámentek a szimuláció vonalra (ennek is röhej amúgy a cucc), plusz kaptak engedélyt a kocsik deformálására, hogy lehet ennyire felületes, ócska, lófasz, nulla törésmodellt írni a játékhoz? És mi az, hogy ha levágjuk a pályát, az szabálysértés, de a másikat ki lehet lökni? És ha kilökdösöm őket, akkor miért "precise" driver vagyok "aggressive" helyett? Ehh. Nem is ragozom tovább, csak felbaszom magam. A lényeg az, hogy ez egy sapka szar. Na, nyomok is egy kis Burnout Paradise-t.
 

Pozitívum: Hibátlanul működik az uninstall.

Negatívum: Az egész játék egy baszottnagy negatívum.
 

http://shift.needforspeed.com/hu

Oh, the irony! Éppen az FPS az a zsáner, amitől kezdtem csömört kapni, ezen belül is főleg a második véhás fajtára már ránézni se bírtam. Egyszerűen a mai FPS-ekben az egész gameplay lapos, a Half-Life első epizódja óta csak zuhanórepülést észleltem ezen a fronton. Többek között ezért sem érdekelt az új Wolfenstein játék (meg azért sem, mert már az előzetes szkrínsotok alapján rusnyának tűnt), ám a jelenleg regnáló játékpiaci pangás "belekényszerített" annak kipróbálásába, elvégre mégis klasszikus név, bár az ezt megelőző RtCW a haverokkal való Beach pályás multiplayer-t leszámítva abszolút nem fogott meg. Aztán volt még egy ingyenes online teamplay-re specializálódott kiegészítés is, Wolfenstein - Enemy Territory néven, ez még tetszett is.
Nem tudnám pontosan megmondani, hogy az id Soft milyen mérgeket keverget az üstjében, de ha ők leseggelnek FPS-t kódolni, akkor ott általában válámi ván. A Soldier of Fortune-t is jegyző Raven-nel kooperálva szülték meg az új Wolf játékot, és még most sem vagyok hajlandó feldolgozni a tényt, hogy 2009-es FPS létére fantasztikusan kurvajó lett. Megpróbálom kifejteni, hogy miért. Pörög. Nem unalmasodik el, folyton van akció. Gránáthajigálásnak és ellenségtől kapott küldemény visszahajigálásnak kivételesen van értelme. Ellenséget lehet szopatni. A fegyverek mindegyike használható, különböző szituációkhoz különböző fegyverekkel érdemes nekiállni. Hiába a második világháborús tematika, az ellenség sokféle formában tűnhet fel (akár jetpack-es légi egységként is). Az okkult nácik által kikutatott alternatív dimenzió kínálta powerup-ok hasznosak, ha okosan használja őket az ember. A pályák jól megkonstruáltak, és hiába lineáris a játék, mindig történik valami. A kihívás korrekt, nem nehéz, és nem is sétagalopp módban kocog. Vannak Boss fight-ok! YESYESYES!! Az első blikkre kicsit idejétmúltnak tűnő (egyébként pengeéles) grafika végül tetszetőssé válik, de ami a leginkább megragadja az egyszeri halandó játékost, az a cucc hangulata és folytonossága. Valahogy van neki. A főkereplő természetesen újfent B.J. Blazkowicz, a helyszín egy fiktív német városka, Isenstadt néven. A küldetések a város és környékének helyszínein zajlanak, BioShock-os mintára upgrade-elhetjük is a fegyvereinket a feketepiacon. Az elején pl. szerzünk egy karabélyt, ami elég használhatatlannak tűnik, később persze pakoltathatunk rá scope-ot, így rögvest sniper rifle-ként szuperál a cucc. Lőni márpedig jó. Rájöttem, hogy én mégiscsak szeretek. Ehhez kellett végre egy ilyen játék. Nem gyönyörű, nem korszakalkotó, nem is egyedi, egyszerűen csak élvezet játszani. Kitűnőre sikeredett.

Pozitívum: Végre egy izgalmas shooter.

Negatívum: Nem jut eszembe semmi.









 

Street Fighter IV. PC-n. Már megint mi a lófasz folyik itt? Amúgy kábé annyi, hogy a CAPCOM egy iszonyat rendes japó cég, ahol szívügynek tekintendő a multiplatformizáció. Így válhatott lehetővé, hogy ez a kimondottan konzolra íródott darab tiszteletét teszi a billentyűzethez ragadt célközönségnél is. A dicső '90-es évek hajnalán két név került szóba, ha verekedős játék lett a téma: Mortal Kombat és Street Fighter II. Aztán míg az előbbi franchise folyamatosan bővült mindenféle használhatatlan karakterrel meg full3D arénákkal, a Street Fighter márkanév ragaszkodott a jól bevált gyökerekhez (sic!), és nem fejlődött semmit. Na jó, ez persze ebben a formában nem igaz, de azért jócskán hagyománytisztelet tárgyát képezi a cím. A mai tizenéves generáció még zacskós tej volt, mikor én úgy döntöttem, hogy a karácsonyra begyűjtött SEGA MegaDrive-omat elcserélem egy Super Nintendo-ra meg egy Street Fighter II-re. A csere nagyon megérte, de inkább az SNES, mint az SF2 miatt...
Szóval 25 éves vén marha létemre megértem a negyedik epizódot is. Összeszedett pakkocska került a DVD tokokba, mindenféle (tipikus) játékmóddal, anime átvezetőkkel, meg mindennel, ami kellőképp japán. Immáron Cammy segge is 3D-ben pompázik, micsoda élmény ez, kérem! (Kb semmilyen.) A 3D-be átültetés persze csak a modelleket és a háttereket érinti, ami magát a tényleges küzdelmet illeti, az maradt a szokásos mederben: jól bevált 2D-s síkon. Japániában amúgy tényleg komolyan veszik a klasszikus tradíciók megőrzését, ezért születnek ott a mai napig jó kis 2D-s fighting anyagok, mint pl. a Guilty Gear széria, vagy a BlazBlue, amik ezzel a retekszar Sztrítfájternéggyel ellentétben játszhatóak is. Oh, már el is árultam a véleményem! Nos igen, ez verekedős játéknak nagyon harmatgyenge, fogalmazzunk inkább úgy, hogy valójában egy elbaszott ritmusjáték, amit gép ellen játszva kétféleképpen lehet tolni. Vagy diktál egy ritmust az ellenfél, amit soha, de soha nem fogunk elkapni, vagy visszaveszünk a nehézségből, és átmegy az egész spamfestbe. Gorefest-be semmiképp, ebben a cuccban nem fogjuk azt érezni, hogy az ellenség akkora mokkást kapott, hogy leszédül a feje a helyéről, annyira gyöszös az egész küzdelem, hogy az siralmasan nevetséges. Japán játék, így is próbáltam hozzáállni, de nem, valahogy nem. Valamiért tényleg jobban élvezek egy Guilty Gear-t. Levegőben dash, recovery, felütés és levegőben csépelés ezerrel, érdekes karakterek, fegyverek, fröcskölő vér. Minden, ami ahhoz kell, hogy egy verekedős játék pörgős és élvezetes legyen. Ezek hiányoznak az SF4-ből. Ha már a speckóknál jártam, az SF4 kapcsán is meg kell említenem ezeket. Egyrészt azért, mert ezek nélkül győzni képtelenség, másrészt azért, mert ha még joypad-del se veszi be a játék a szimpla negyedköröket, akkor ott valami csúnyán el van baszva. Azt már meg se merem említeni, hogy az igazán póveres speckókhoz legalább két negyedkör szükségeltetik, és akkor az még nagyon alapnak számít. Nem érzem úgy, hogy balfasz lennék, vagy nem értek a joy-hoz, inkább az áll a háttérben, hogy helyenként iszonyat szarul érzékeli a stuff az irányítást. A másik, ami nagyon utálatos dolog, hogy semmi berögzített szisztéma nincs a sémában. Egy valamirevaló verekedős cuccnál elvárható, hogy az adott gomb használatánál mondjuk fix magasságban rúg minden karakter. Itt meg össze lett szépen turmixolva az egész. Persze, van egy hype faktor (ami belőlem most nagyon hiányzik), hogy "hmm, ez az XY karakter szimpatikus, kitanulom őt, amennyire lehet". Áh, lecsófesztivál. Nagyon nem jött be ez a game, a játszhatósággal és úgy alapvetően a játékélménnyel súlyos gubancok vannak. Amúgy meg sose voltam Street Fighter fan.
Köszönjük CAPCOM, remegve várjuk a Resident Evil 5-öt!

Pozitívum: Japán játék PC-n...

Negatívum: ...csak az a baj, hogy ócska.

http://www.streetfighter.com
 
 

Kis kihagyás után azt hiszem, épp itt az ideje, hogy végre kanyarítsak valami értékelőt, ahogy korábban már beígértem. A Sims 3 sikeresen kimaradt a szórásból, de nem érzem magam elég retardáltnak ahhoz, hogy 5 percnél tovább lekössön egy életszimulátor, amiben az első rész óta teljesen normális jelenségnek számít, ha kizabáljuk a frissen megismert virtuális szomszéd hűtőjét, majd annak slozijába látogatva faszparaszt módon odaürítjük emésztési végtermékünket. E szempontból tehát pont kapóra jött a Prototájp, ami valóban nagy várakozás után került a Windows asztal terítékére, és aminek fejlesztését köbö egy esztendeje követem nyomon. Időközben voltak csúsztatások a megjelenési dátumot illetően, míg aztán nemrégiben ki nem adatott. Szokásos install hajcihő, majd bele a lecsóba. Literally.
Amolyan in medias res felvezetéssel operálva rögvest a végénél kezdjük a cuccot, 138 irányból tüzelnek ránk, mi meg vidáman rohangászunk, mint a mérgezett patkány, jóhiszemű járókelőket meg Moszkva téri csöveseket megszégyenítő mozgáskultúrával megáldott zombikat szeletelgetve. Adott az übertáp Alex Mercer, akinek életútja szép lassan kibontakozik a játék sztoriját követve. Szerencsére ez a game is olyan anyag, amiben kellett egy bizonyos holtpont, amin átlendülve már élveztem is. Eleinte ugyanis lófasz kihívás nincs benne, képzeljünk el egy GTA-t az összes cheat-et aktiválva. Meghalni szinte lehetetlen, a főhős annyira tápos, hogy semmi nehézség nincs az anyagban. Aztán elérkezik a fentebb aposztrofált holtpont (kihúztam eddig, fuck year!), ahol kezd nehezedni a stuff, és már nem is annyira sétagalopp a játékmenet, mint az első fél órában. Manapság trendnek tűnik, hogy minden kibaszott játékba injektáljanak valami RPG-s vonást, nevezett "karakterfejlődést". Mercer sem lett kivétel, csak itt az XP-t EP-nek hívják (asszem'), a skill-eket meg upgrade menüből érjük el. És hogy hogyan is fordul át a játék picsakönnyűből helyenként egész nehézbe? Full scale assault metódus, kéremszépen. Semmi szivatás, semmi hátulróljövős aljasság, hanem raklapnyi hóming miszájl egyenesen az arcba, megspékelve egy szakasznyi tankkal (per utca), meg egy valag helikopáterrel, amik bizony a válság ellenére sem sajnálják tőlünk a tonnányi nehézfémet, és akkor a városban elszabadult vírus hatására fossámutálódott bísztmenekről még nem is kommunikáltam le semmit. Bizony eljutottunk arra a technikai szintre, hogy az ég adta világon semmi szükség korlátozni a képernyőn egyszerre látható egységek számát, így a Radical Entertainment aktivistái jócskán megkergettetik az egyszeri játékost, egyszerűen nincs olyan szeglet Manhattan szigetén, ahol egy kicsit is meghúzhatnánk magunkat egy sör vagy egy hotdog erejéig. Ha nem a US Army üldöz, akkor valami génmódosult korcs, szóval a langyos felvezetést követően akad akció bőven. Mellesleg Mercer úr is az utóbbiak táborát erősíti, vagyis egy alakváltó vírustenyészet, csak rajta mégis van egy Calvin Klein farmer, egy Versace ing, meg egy Lee Cooper kabát, hogy jól megérdemelten ő lehessen a főkereplő. A játék egyébiránt nem olyan részletes grafikailag, mint mondjuk a Crysis, de ki nem fossa torkon a grafikát, ha a játszhatóság és a játékélmény a fontos, a Crysis meg amúgyis egy sapka szar. Egyébként tökéletesen megfelel a kor audiovizuális elvárásainak az anyag, sok időnk úgysem lesz az épületek részletességén tűnődni, kapkodjuk a fejünket nyolcszáz irányba másodpercenként.
Ja, hogy ha már értékelőt írok, akkor értékeljek is, you say? Na izé, szóval összefoglalva pozitív csalódás lett a Prototype, aki szüntelen akcióra vágyik, annak csak ajánlani tudom, a sztoriban semmi fordulatot ne keressünk, ez kérem kőkeményen sandbox alapú, akcióorientált játék, szóval történet is csak muszájból meg kliséből van. Renegátok számára van egy halom mellékküldetés is, itt lehet gyűjtögetni egy rakás EP-t, mondjuk én erre nem pazaroltam túl sok időt, végigtoltam kimaxolatlan karakterrel. Rohad el.
 

Pozitívum: Akciódús, pörgős anyag, 100% akciójáték.

Negatívum: 100% akciójáték.

http://www.prototypegame.com

Mint az gondolom feltűnt annak az n-3 számú (ahol n= random egyjegyű természetes szám) olvasónak, akik időnként benéznek ide elolvasni valami hülyeséget, amit a szürkeállományom kiokád magából: nincs új cikk. Ez azért van, mert egyrészt nagyon durva pangás tapasztalható a játékpiacon, zenéről nincs hangulatom írni, filmet meg nem nézek. (Na jó, fényévente egyet, a Slumdog pl. fasza volt.) Kicsit olyan érzésem van, hogy fel kéne futtatni ezt a blogot, mert egyedül kevés vagyok hozzá, dacára az ötletben rejlő potenciálnak, és akkor minden szép és fasza lenne. Akadtak vállalkozó szellemű cinkostárs-jelöltek, akik eleddig basztak bármit is kanyarítani bármiről, szóval amint ez a szellem materializálódni látszik anyagi síkon is, beindulhat egy gőzerő az n-ediken mértékű firkálmánygyártás. Én kurvára örülnék neki, meg talán azok is, akik legalább egyszer élvezettel olvastak valami szösszenetet Logitech márkájú tollamból.

Addigis egy gyors összefoglaló az elmúlt időszak többé-kevésbé silány terméséből.

Leisure Suit Larry - Box Office Bust - Szörnyű. Nemcsak gyerekesebb lett a látványvilág, az irányítás valami olyan ordenáré módon el lett kúrva, hogy gyakorlatilag játszhatatlan a játék, meg amúgy is tök lapos, és idióta feladatokban kell helytállni.

Demigod - Meglepően balanszolt játékmenetet kapott, a karakterek változatosak, a meccsek izgalmasak, de nekem hiányzik az a bizonyos történeti módusz, kicsit elkapkodták. Multiplayer tekintetében viszont eléggé élvezetes.

Helldorado - Amennyire szerettem a Desperados játékokat anno, legalább annyira túlbonyolították ezt az új verziót. Maguk alatt vágták a fát: a Commandos és Desperados stílusú játékok szépsége abban rejlett, hogy pofonegyszerű irányítás mellett kitaktikáztuk az ellenséget. Ez az anyag sajnos itt vérzik el, pedig igazán jó is lehetett volna.

Zeno Clash - Hihetetlenül jó alapötlet mocskosul elbaszott kivitelezése. A Mirror's Edge által lefektetett first person bunyóer játékok második felvonása, de nem értem, hogy képzelték az argentin fejlesztők, hogy egyszerre 3 ellenséget le tudunk gyakni közelharccal first person nézetben. Ezen kívül kurvára groteszk a látványvilág, már-már undorító. Nem a grafikai minőséggel van a baj, hanem a világgal, amiben játszódik - gyomorforgatóan agybeteg. Pedig én szeretem az ilyet, de ez már több volt a soknál, ráadásul a főszereplő is úgy néz ki, mint egy elbaszott kripli.

Velvet Assassin - Második véhás, settenkedős, torokvágós, sötétbőltámadós. Adott a brit főhősnő, akiben az a bájos, hogy csúnyácska, de legalább a segge formás. Természetesen itt is a gonosz németeket kell gyilkolásznunk, mint minden ww2 játékban. Kicsit elnagyolt lett a játék, pedig kotlottak rajta eleget, az AI nem rossz, de miért lőnek keresztül egymáson az SS tisztek, miért nem lehet élő vagy halott pajzsként használni a katonákat, és miért ilyen cudar módon nehéz egy-két pályarész? Adott a lehetőség pár vicces gyilkosságra, van benne egy cseppnyi fekete humor is (főleg mikor egy fekete festményről diskurál két tiszt, hogy mennyire sejtelmes, magába szív mindent a sötét, a következő pillanatban pedig alá is támaszthatjuk e kijelentését). Lényeg a lényeg, csiszolatlan az anyag, de amolyan erős közepes alá.

Hirtelen ennyi jutott eszembe, lehet, hogy lesz round 2, de igazából arra várok, hogy kijöjjön már valami épkézláb játék, vagy egy nagyobbacska cím, amiről hosszasan lehet zengedezni az ódát, nomeg arra, hogy a tagszerkesztői jogosultság után óbégató haverjaim végre le is basszanak valamit arra a bizonyos asztalra. Shitsux volt, Shitsux van, és Shitsux lesz, mert oly jó dolog fikázni azt, ami megérdemli!

Grimwing out - for now. ;)

Azt a kurva eget! jRPG PC-n, emberek! Square-Enix játék PC-n!! Mi a picsa van itt?! Melyik is volt az utolsó? Final Fantasy VIII? Vagy az Ubisoft gondozásában, hét éve megjelent Grandia 2? Idejét sem tudom már, ám egyre inkább úgy tűnik, a japó kiadók kezdenek megint nyitni a PC-s diaszpóra felé, a CAPCOM például nyíltan bejelentette: ők ezentúl a multiplatform fejlesztések elkötelezett hívei lesznek. Ez igencsak derék, köszönjük előre is!
Naszóval. The Last Remnant. Főhösünk a tipikusan jRPG-főkarakter nevű Rush Sykes, aki elrablódott húga után ered, közben összefut a sznobisztikus David Nassau-val, a tartomány kiskirályával, akinek olyan arisztokratikus brit akcentusa van, hogy még Harry herceg is összehúgyozná magát, és az ő bandájával együtt erednek a feltehetőleg gyermekprostitúcióval foglalkozó szárnyas remnant nyomába. A fajok és a karakterek is eléggé érdekesek, persze ez egy jRPG-nél alapvetés. Meglepő módon a történet alfanősténye egy 41 éves anyuka, David 4 tábornokának egyike, nevezett Emma Honeywell, akinél szintúgy erősen befigyel a D-vitamin hiányos akcentus, és akinek lánya is helyet foglal a cselekményben. (Amúgy át lehet állítani a hangokat eredeti Nihon-jin szinkronra is, ám mivel az angolokban mindigis azt csodáltam, hogy ők az egyetlen nép a világon, akik képtelenek normálisan beszélni az angolt, én spec a poén kedvéért hagytam ángliuson a szöveget.) A maradék három generális Torgal, az afrofonott hajú, macskafejű, mind a négy kezében kardot lóbáló sovani, a böszme batár hal-bika fajtalankodásból származó yama fajtájú Blocter, és a Jar-Jar Binks fajának pigmeus képviselőiből kikerült qsiti varázsló, Pagus. A Last Remnant újító szándékú konzol RPG, aholis individuumok helyett komplett csapatokat, ún. "union"-öket "irányíthatunk". Azért a második idézőjelezés, mivel konkrétan nem adhatjuk meg, hogy ki melyik technikáját használja a csatában, e helyett az egész union-re érvényes parancsokat (javaslatokat?) adhatunk ki, hogy az aktuális bagázs mit erőltessen leginkább. A támadások két fajtája egyértelműen a fizikai és a mágikus offenzívát tömöríti magában, ergo érdemes olyan csapatokat kialakítani, melyek tagjai a fentiek valamelyikére specializálódott egységekből tevődnek össze, megspékelve ezt egy életképes healer-rel. A speckók AP-t (action point) emésztenek fel, és egy csata elején nincs is tele az AP csík, minél hosszabbra nyúlik egy küzdelem, annál inkább töltődik a felhasználható AP mennyisége, hacsak nem kúrjuk el mindet az elején, mint Feri apánk. Ötletnek kiváló ez az egész, de a gyakorlatban nem muzsikál ennyire tökéletesen a dolog, nekem hiányzik a direkt kontroll, sokszor teljesen random hülyeségeket csinálnak a csapattagok, és a választható parancsok is kissé randomizálva kerülnek a harci menübe. Teljesen megértem azt a játékost, aki az első pár órát nem vészeli túl, és feladja az egészet, mivel egy újoncnak nagyon kaotikus lehet ez a harcrendszer, ráadásul, főleg a játék elején el van baszva a nehézségi szint, pár boss battle-t csak sokadik nekifutásra sikerül megnyerni. Jó ötlet viszont a critical offense trigger, vagyis ha kritikus sebzésre készülünk, a cucc bullet-time-ra lassul, és megjelenik a képernyőn, melyik gombot kell lenyomnunk, hogy a crit sikeres legyen. Ugyanez vonatkozik a kritikus védelemre is, tehát blokkolás esetén mehet a jól időzített counter attack. Ugyanakkor érdemes úgy alakítani a taktikákat, hogy mi rohanjuk le az ellenfelet, semmint vice versa, hiszen a képernyő tetején ülő morál csíkot ez befolyásolja, az meg a támadásaink/védelmünk erejét és sikereségét. A szintek helyetti battle rank-et az egyszerre több enemy bevállalása mellett döntők virágoztathatják fel leginkább.
A Last Remnant sztorija többé-kevésbé generikus, románc szál nincs is a történetben, az anyag szíve-lelke ez az újszerű harc- és fejlődési rendszer. Rush-t amúgy kiképezhetjük bárminek, én jelenleg pajzs helyett egy másik kardot aggattam a bal kezébe, de lehet belőle akár mágus is, csak tőlünk függ. Ugyanígy időnként a csapattársak is megkérdezik, mire érdemes specializálódniuk, vagy tanuljanak-e bizonyos új art-okat a jelenlegiek továbbcsiszolása helyett.
A Last Remnant kétélű fegyver lett, olyan RPG, ami minden bizonnyal megosztja a játékostársadalmat, csak azoknak fog igazán tetszeni, akik képesek inhalálni a játékban használt rendszer utolsó porcikáját is, ezáltal abszolút ráérezvén a dologra, míg lesznek asztalcsapkodó játékosok is, akik régóta rimánkodtak egy jRPG után, de nem teljesen azt kapták, amit szerettek volna. Egyértelműen nem ez a játék a Square-Enix fúzió legütősebb aduásza, valószínűleg a konzolon elért moderált sikere (főleg a technikai bugok kontója) késztette a kiadót a PC-s bevetésre. Kisebb bugok a PC-s portban is maradtak, az optimalizálatlanságról nem is beszélve, mégis azt lehet mondani, hogy elég patent a grafika, a hangok eltaláltak, a zene dinamikus. Többségében jóféle jMetal amúgy. A PC-s RPG rajongóknak mindenképp ajánlott egy próbát tenniük a művel, még az első pár óra nehézségeit is érdemes túlvészelni, mivel ha nem is a legjobb stuff, mindenképpen egy élvezhető kuriózum ez napjainkban.

Pozitívum: Egy decens jRPG PC-n, élvezetes és látványos harcokkal.

Negatívum: Direkt kontroll hiánya, ingadozó nehézség, kezdetben kaotikus.
 

http://na.square-enix.com/remnant/pc.html

MÖTÁÁÁL!!

MIÉRT NINCS PC-RE REPÜLŐS JÁTÉK ÉVEK ÓTA?! Lövésem sincs, mindenesetre az Ubisoft ezt a tátongó űrt igyekszik betömködni a Tom Clancy nevével fémjelzett multiplatform fejlesztésével, a High Altitude Warfare eXperimental Squadron-nal, közismertebb nevén: H.A.W.X-szal. Az öreg militáns történetek írásával alapozta meg karrierjét, mióta neve beinjektálódott a vidyagaem szcénába is, gyakorlatilag félhülyére kereste magát. Lényeg a lényeg, az utolsó valamirevaló repülős anyag a ruszki fejlesztésű IL-2 Sturmovik volt, ha jól tévedek, jóllehet a PC-s játékipar életének zsenge korában szinte záporoztak a különböző repülős címek a platformra. Azóta valamiért kuss van, szóval stratégiailag kiváló döntés volt lefejleszteni egy dogfight anyagot.
A döbbenetesen rövid történeti szálat végigjátszva, cseppet sem meglepő módon egy mindenre elszánt terrorista-szervezetet kell kivonnunk a forgalomból, mely nem átallott megtámadni a még elszántabb Stars & Stripes anyaföldet, mily' balgaság volt, oh. Ahogy haladunk végig a 19 küldetésen, a cucc XP rendszerrel pontozza teljesítményünket, így újabb repülhető gépeket és fegyverzet setupokat kapunk. Gépből van jónéhány, MiG 21-estől a Blackbird(!)-ön át F-22-ig minden, egyes modellekből többféle kivitel létezik, F-15-ösből például legalább 3 félét számoltam. De hiába a rengeteg gép, az akció egy idő után elunalmasodik, és a gépek tulajdonságai között sincs akkora különbség, hogy az egy percnyi kigyönyörködés után bármi új élménnyel szolgáljon, vagy hozzátegyen valami extrát. Persze vannak specializációk, az A-10-es például bombázó/ground support missziókra lett kihegyezve, míg egy F-16-os főprofilja a légycsapkodás. Noha a küldetések valamelyest igyekeznek érdekesek és változatosak lenni, kevés van belőlük, és ezek többségében a már korábban bevetett technikákat ismételgetve küzdhetjük magunkat győzelemre, csak a körítés változik minimális mértékben. Egyébként vannak jópofa ötletek, ilyen pl. az unassisted nézet, ilyenkor kívülről láthatjuk a madárkát, a kamera pedig az aktuális célpontra próbál fókuszálni, ez jól fest, filmszerű - és kurvanehéz hozzászokni controllerrel is. A másik az ERS, ilyenkor megjelenik pár virtuális kapu, amiken átrepülve bevághatunk az enemy mögé, ily' módon hatékonyabban kézbesítve a küldeményt. (Air mail?) A H.A.W.X inkább arcade szemszögből közelíti meg a témát, semmint überprecíz szimulátorként, ám cockpit nézetből is lövöldözhetünk kedvünkre. A grafika amúgy csinos. Nem egy Fires of Liberation, de szép, folyékony, és ez a lényeg. A fejlesztők kiagyaltak különböző kihívásokat is a kedves játékosnak, ezeket teljesítve bónusz tapasztalai pontokat kapunk, hogy aztán szintet lépve megintcsak új kardo.. fegyverzetet meg madárkákat unlockoljunk. Ezek nem nehezek, igazából pont a "kihívás" része hibádzik, challenge helyett hívhatnánk progress-nek is azt, hogy "semmisíts meg 300 ellenfelet rakettával".
A megszerzett gépeket aztán kipróbálhatjuk a Free Flight opciót választva is, vagyis repülhetünk bele a nagy semmibe, ami legalább fél percig le is köti az embert. Semmi értelme, de legalább van ilyen is a kiöregedett pilóták kedvéért. A story módusz egyszer élvezetes, replay value = nulla osztva kettővel, vagyis nem létezik. A kooperatív/versus játékmódokról nem tudok nyilatkozni, mivel nem próbáltam, de biztos nagyobb poén, mint az egyszemélyes hadjárat. Félreértéseknek elejét véve tehát - már amennyiben valaki olvassa is a Siccákszot - az értékelőben prezentált pontszám kizárólag az offline kínálatot hivatott képviselni.
"Háddemércsakhárompont?" Azért, mert hiányzik belőle valami plusz, amitől zseniális lehetne. Miért nincs például lehetőség küldetés után landolni, vagy előtte felszállni? Igaz, jogos, nem szimulátor, de legalább opcióként beletehették volna a hárdkóroknak. Nincs a történetben egy tetőpont, az egész sztori lapos, mint az Alföld, unott pofával repkedünk érezhető speed feeling után sóvárogva. Ezen felül igazán lehetnének szimpla kis feladatok, mint pl. precíziós bombázás minél pontosabb találattal, időrekordos Survival mód, bármi, ami lehelne egy kis FUN-t a játékmechanikába. Középszerű játék lett, de inkább hiányos, mint rossz.

Pozitívum: Végre egy repülős cucc PC-n, ami élvezhető is...

Negatívum: ...egy napig.

http://hawxgame.us.ubi.com/

A kártevőknek sokféle fajtáját ismerjük, lehet az rágcsáló, vagy éppen valamiféle rovar. Mi humanoid lények így nevezzük azokat az élőlényeket, melyek túlélés céljából pofátlan módon a mi javainkat dézsmálják meg. A moly megrágja a kínai zokninkat, a szú befészkeli magát a faanyagba, míg a kukacok rágcsálják az almát. De mi történik, ha maga az alma lázad fel a férgek ellen? Akarom mondani Alma, hiszen a First Encounter Assault Recon szériának ő a kabalafigurája, akit egy Kör című filmből ismerhetünk egy ideje, azóta felnőtt, és nevét Samara Morgan-ről Alma Wade-dé változtatta. A producer természetesen tagadja a hasonlóságot, de hát a pénzpiac világa márcsak ilyen őszinte.
Be kell valljam, a F.E.A.R. első epizódjának csak a prológusát sikerült magamba szívnom, akkoriban ugyanis annak is örültem, ha problémamentesen lezajlott a Windows boot-olás (gy.k.: akkori gépem egy határ szar és egy vödör fos között foglalt helyet a "value" skálán). Szóval mozi helyett diavetítés ment, így hagytam is az egészet a picsába. Aztán nemrég bejelentették az eredetileg - jogi problémák miatt - csak "Project Origin" néven futó cuccot, ami végül megkaphatta a F.E.A.R. 2 címet, a kényszercímből meg alcím lett.
Az FPS, mint stílus egyik fő ismérve, hogy grafikailag talán mindig is ez a zsáner volt a PC-s játékpiac éllovasa és húzóereje, ergo olyan produktummal előállni, ami nem idéz elő vizuális orgazmust, csacska kis cselekedet volna. A Monolith stábja mögött persze hatalmas anyagi keret áll rendelkezésre, hiszen az egész stuff a Warner Bros. szárnyai alatt nevelkedett, így ez nem okozhatott különösebb problémát. (Ezt az összefüggést amúgy sosem értettem, valaki elmagyarázhatná, hogy a poligonok száma miként változik egyenes arányban a termékbe injektált dollárok mennyiségével... A tervezőprogram lesz hirtelen intelligensebb, vagy kevesebbszer megy ki cigizni az animátor?) A lényeg, hogy a F.E.A.R. 2-ben gyakorlatilag mindenféle csecse kis effektus helyet kap, bullet-time funkció tózse, meg semmiből előtűnő gonosz kislány is. A bullet-time fogalmát a Matrix és a Max Payne óta ismerjük, azóta előszeretettel implantálják ezt bele mindenféle project-be, így az Origin-be is. Amúgy marhajól fest, mikor kilassítva látjuk a levegőben csavarodó golyókat (újfent Matrix kópia), a gránátok lökéshullámját, meg a zsűrizés nélkül is hátrafelé piruettező Black-Ops srácokat. Ami leginkább tetszett a játékban, az mégsem a bullet-time fícsör, nem az egyébként kiváló mesterséges intelligencia, mégcsak nem is a sztori, hanem az "Elite Powered Armor" névvel illetett exoskeleton belsejéből vizuált veszedelem. Bizony, van ilyen is, Ripley hadnagy a játék (sajnos mindössze) két pontján hagyott maga mögött ilyen beleülős óriásrobotot, de ez egyszerűen aztakurvab+. Amint átmegyünk GTA arcba, és lecsukjuk a monstrum tetejét, kezdődhet is a "pusztítás" kifejezés újraértelmezésének audiovizuális demonstrációja. Beindítván a gépezetet egy belső monitoron láthatjuk, kissé villódzva, amit a külső kamera vesz, ha sérül a gépezet, vagy túlmelegszik a mechanika, beremeg a kép, kibaszottul jól néz ki az egész. A gép hangjai rohadtul el lettek találva, egyszerűen érezni lehet, hogy egy jól megtermett mozgó erődítményben ülünk, és onnan szórjuk a nem kis kaliberű lövedékeket meg a felső rakétapodokból a raksikat halomszámra, az épületeknek, oszlopoknak új köntöst kölcsönözve, hús-vér ellenfeleink köntösét rojtosra szaggatva. Válthatunk thermal vision-re is, így könnyebb megtalálni a hűvös falak mögött rejtőző szarháziakat. Ezúton kérem meg a Monolith-et, hogy legyenek szívesek mecha játékot gyártani, szerintem simán lenne rá igény, főleg, ha ennyire értenek ehhez, ez a része a játéknak totál eltalált, mondhatnók hibátlan. Igazából többre értékeltem volna, ha több alkalom lett volna exoskeletonból irtani, de akkor ugye oda az egyébként közepes para faktor. Azt sem értem, hogy a Mechwarrior sorozat miért nem jelentkezett ennyi idő után új epizóddal. Ja, amúgy mániákusan imádom az óriásrobotokat, de ez gondolom lejött.
Szó, mi szó, a F.E.A.R. 2 egyáltalán nem lett rossz, bár tény, hogy sokminden nyúlva lett, majd egy olvasztótégelyben összeizzítva, a sztorival (ami számomra egy FPS végigtolásának elsőszámú motivációs faktora, mert az agyatlan lövöldözésbe hajlamos vagyok kurvahamar beleunni) kapcsolatban meg az nem jött be igazán, hogy Alma karakterét mintha ők maguk nem vették volna túl komolyan, nincs részletesen prezentálva a kiscsaj háttértörténete, pedig rengeteg kis hátborzongató átvezetőt lehetett volna összedobni. Ugyanígy a tisztelt főszereplő is egy nyelvénél csonkított bábu, róla sincs semmi infó, teljesen jellegtelen karakter, komolyan nem értem, miért hiszik azt az FPS-eket gyártó emberkék, hogy így könnyebb azonosulni a szereplővel. Az viszont kimondottan tetszett, hogy szinte észrevétlenül világosodik meg előttünk, ez a derék leányzó voltaképpen nem is akar minket mindenáron hidegre tenni. A végjátékban ennek lesz is jelentősége, egyébiránt (főleg a játék elején) már a tudattól kirázza a hideg a játékost, hogy Almácska valahol ott garázdálkodik a folyosó végén, amerre mennünk kéne. Aztán ahogy haladunk, egyre inkább kíváncsiak vagyunk arra, mi is a célja, mondhatni rémisztőből átmegy titokzatosba, és a player már azt veszi észre, hogy nem is menekül előle, hanem követné, ha lehetne. De nem lehet, csak megpróbál rémisztgetni script-elt helyeken script-elt időpontokban, és egy idő után ez elcsépeltté válik. Amúgy a pályatervező bérét megvágtam volna, néhol 5 percekig keresi az ember a továbbutat vagy a kapcsolót, ez meg kissé pofánbassza a cselekény folytonosságát.
Végszóként annyit lehetne mondani, hogy külcsíny tekintetében magasan hozza a produkció azt, ami egyébként manapság Döbrögis mentalitással szemlélt alapelvárás, a grafika, a hangok, az effektek mind klappolnak, de a sztorit bizony sokkal mélyebbre lehetett volna vinni, nem vagyok teljesen megelégedve a játék szülőatyja által tett kijelentéssel, miszerint mindenki a személyes horrorát éli át a játékban. Nekem tények kellenek, komplett háttéranyag, sokkoló információk, kerek egész sztori, igazi F.E.A.R. lore, nem egy félig nyitva hagyott könyv. Mindent összevetve élvezhető játék lett a fírkettő, de sokkal, sokkal durvább is lehetett volna.

Pozitívum: Technikailag szinte tökéletes.

Negatívum: Belbecs tekintetében helyenként üres, hiányos.

www.whatisfear.com

Kicsit ütött-kopott volt szegény, de ajándékba kaptam. Beleülvén 20 évnyi megfakult spiritusz hagyatékát szippantottam be. Leharcolt ülések, rongyosra tekert sportkormány és egy nikotinszínűre barnult illatosító. A slusszkulcs könnyedén csusszant a helyére, érezni lehetett a sokezer kilométert, a megannyi kulcspöccintést, mindent, amit ez a dög maga mögött tudhatott. Minden porcikájának története volt, igazi vén benzintemető ez. Aztán elfordítottam a kulcsot. Másodszorra felhördült a fenevad, s mielőtt észbekaptam volna, már az utat harapta. Ekkor megnyomtam azt a kis zöld gombot. A V8-as blokk mogorván hörögve köhögte ki a lángokat a kipufogón, a bádogparipa hirtelen erőre kapott, ömlött az oxidálószer a szívébe, a dugattyúk úgy zakatoltak, mint egy otromba gözmozdony a hegy lankáján lefelé, és csak ordítva gyorsult, négykerékre zabálta az aszfaltot, a kasztni már remegett, a motor okádta az égésterméket, miközben az ülésbe paszírozott a lendület. Repültem vele a szembejövő sávban, vasárnapi mazsolák között lavírozva. Szerelem volt első élményre.
A Burnout szériát egy nyitottszemű gamernek nem kell bemutatni: ez volt az a franchise, ami mindigis agresszíven taszította le a sztrádáról NFS nevű jámbor kis kollégáját. Csak az persze mindig újra visszamászott az útra, hiszen sérülésnek nyoma sem volt patinás fényezésén. A Paradise ízig-vérig arcade agymenés, aki PC-n kívül más platformot csak kirakatban látott, és a szokásos, unalomig csépelt überrealizmusra vágyik, az inkább vegyen egy Trabant 601-est meg 8 liter benzint, és húzassa kettesben emelkedőn. Ez színtiszta móka, vidámság, kacagás, akarom mondani őrjöngés, trancsírozás, káosz. Ezt kaptuk most meg next-gen konzolok után PC-re is, fincsi kis DLC-kkel megtűzdelve, motortűzön megpirítva. A BP előtt a 3-as számmal jegyzett fater szórakoztatott el még PS2-n, az volt az a játék, ami valahára megtörte az általam tett kijelentést: "a Destruction Derby 2-nél nincs trancsírabb autós game". Takedown alcímet viselt, vagyis az egész a konkurens autók pusztítására volt kihegyezve. Ez persze a Paradise-ban is ugyanúgy megvan, az egyetlen dolog, ami nem tetszik a stuffban, hogy már nem csak ez a lelke, a hangsúly tompult. Hiányzik az a rengeteg "Nudge", "Tradin' paint", "Battlin'", "Psyche-out", "Double/Triple takedown", meg a sok-sok Signature takedown. Persze emígy is velős része ez a BP-nek is, de már nem ennyire részletes játékelem. Ezeket igazán meghagyhatták volna, meg az időkorlát se gyerebe. A negatívumo(ka)t ki is veséztem, más tényleg nem jut eszembe. Das ende. Ezúttal egy egész várost kapunk. Az Axl-ék által megénekelt Paradise City keresztbe-kasul bejárható, ugratható, még a fű is zöld. Ugyanis ugratóból is van egy kevés, ezekre ráhajtván, mintegy tácsdöszkáj módon super jump-okat hajthatunk végre, levághatjuk a szakaszokat, vagy éppen keresztül szánthatjuk a városban szétszórt 120 BP óriásplakát egyikét, és még nitrót is hajt a malmunkra. Ezúttal is okozhatunk tömegkarambolt, ezt teljesen spontán autókázva, egy gombnyomásra indíthatjuk, ekkor ugyanis az autó Newton bácsit pofánköpve elvetődik az aszfaltról, mi pedig irányíthatjuk szépen bele a déli csúcsforgalomba, bónusz szorzóért buszokba, egészen addig, míg a haddelhadd következtében ripityára zúzott járművek elég nitrót generálnak a folytonos eszementséghez. Ezúton ajánlom, hogy az anyagot - aki teheti - controllerrel tolja, az analóg irányítás révén ugyanis leheletfinoman lehet manőverezni az acélszörnyeket. E célra például elég fasza a Micro$oft-féle "Xbox 360 Controller for Windows", ami már GRID-ben is hozzásegített a billentyűzetre tapadó kollégáim elleni mókák (számomra) pozitív végkimeneteléhez. Sokféle játékmódot, ennél is több verdát, motorokat, partyplay játékmódokat tömörít a pakk. Összetett kis csomag lett, tele adrenalinnal, élménnyel, tartalommal. Amúgy rájöttem, mi az igazi sickness. Nem Piramisfej a Silent Hill szériából. Nem a kislány a Kör/F.E.A.R. testvérprodukciókból. Mégcsak nem is a nevető napocska a Teletubbies-ból. Az igazán beteg az, mikor 400-zal tiprod a vasat, zúgatsz egy kis nitrót a motorblokkba, majd félrerántod a kormányt, és izomból nekibaszod a veled holtversenyben aggrózó kocsit a betonfalnak, miközben(!) lágyan szól a háttérben Vivalditól a Négy évszak 1. tétele, a Tavasz. Criterion, you fuckin' rule!! Fentebb aposztrofált klasszikus mű mellett fellelhető még Mozart, Debussy, Beethoven, Brahms, és még jópár korabeli muzsikus 1-2 szerzeménye is. Persze nem csak barokkos rigmusokra lehet perzselni a benzint meg a nevetőgázt, van itt kérem oldschool rock, érzelgős metal, műmájer rap, még Avril Luvnya is, összesen 92 nótával kecsegtet az EA TRAX válogatás. Nem gyenge. És akkor az onlány mókáról még nem is regéltem. Így is annyi tartalom van a játékban, hogy holnap ilyenkorig sorolhatnám, elég, ha csak a 76 darab, különböző menettulajdonságú autót említem.
Aki tud nekem ennél állatabb, vandálabb, eszelősebb, sebesebb verdás cuccot mutatni, az vendégem egy rekesz Valentins-re, és egy tejszínhabos csöcsű sztriptíztáncosnőre. Ne is reménykedj, esélytelen.

Pozitívum: Eszement, gyors, látványos, élvezetes, tartalmas. Mi kell még?

Negatívum: Igazából nincs.
 

http://criteriongames.com/packs/pc.php

Egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne legyen egy átfogó sörszemle a Shitsux hasábjain. Elvégre a sör jó, és még pontozni is lehet. Arról nem is beszélve, hogy a sör kimondottan szórakoztatóipari termék. Szóval most ez következik: a kishazánkban elterjedten kapható söröcskék górcső alá tolulnak, hogy aztán jól meg lehessen róluk mondani, miféle értékek is rejtőznek valójában a marketing színfalai mögött - szigorúan a saját ízlelőbimbóim tanácsának ülésén meghozott döntés alapján. A pontozásnál természetesen nem tényező a "quality standard", ergo attól függetlenül, hogy egy sör emberi fogyasztásra is alkalmas, még nem feltétlenül "iható". Begin!
 

Arany Ászok

Erőteljes, markáns ízű nedű, mégsem megy ez az ízhatás rovására: karakteres jellegén felül eléggé selymes cucc. Testes, mint valami jóféle bor. (Azokhoz nem értek, de valahogy így szokták kifejezni azt, ha valami olyan izé... testes, na.) Hazai világos sörből személyes kedvencem. Ajánlom továbbá a "Téli sör" és "Félbarna" testvéreit is, ugyanilyen ízletesek, mint a natúr verzió. Fesztiválon még higítva is jó. (Ja, és az "ászok" kifejezés egyesszám. Nem kártyalapok/tehetséges pilóták, hanem sörfajta.)
 

Soproni

Ez a sör egy vicc. Mintha szódát inna az ember: se íze, se bűze. Hölgyek előnyben. Egyszer vettem belőle 2 littyós kiszerelést, mert olcsó volt, ami meg sör, és bárminemű tekintetben újdonsággal szolgál, arra Lehmann-ként vetem rá magam. Aztán rájöttem, hogy miért is "éri meg" ennyire az árát: még annyi íze SE volt, mint a mellettem közlekedő haverom dobozos Sopronijának. Gyárílag higítanák talán? Ejnye! Nade hova lehet még? Így is "sótlan". Nem is ragozom tovább. NOTAEST.

Soproni 1895

Itt már alakul az ízhatás, akarom mondani VAN ÍZ. Típusát tekintve félbarna, 5,3%-os cefretartalommal száll a ringbe, vagyis majdnem olyan kraftos, mint egy gyengébbecske német világos sör. Amúgy teljesen iható, jó sör ez. Kedvelem, de nem imádom, általában szórakozás előtt fordul elő, hogy tankolok belőle, hiszen egész jó ár/teljesítmény arányt képes felmutatni. (Tekszóban legalábbis.)
 

Soproni Fekete Démon

Drága, egyetlen Soproni Sörgyárak ZRt.! Hát Ti aztán eszméletlenül aranyosak vagytok! Ha hasonlattal kéne élnem, akkor a Démonnak annyi keresnivalója van a barnasörök palettáján, mint Angolna Eriknek a 100-as pillangón. Ez a démon bizony patával együtt is 150 centis, rózsaszín szarvacskái vannak, és bojtos farka. A tekintete pedig egyszerűen angyali. Mosolyfakasztó próbálkozás, ez bizony csak papíron barnasör. Nem is kimondottan ízletes.
 

Borsodi

Abszolút átlagos, jóféle sör. A világon semmi gond nincs vele, de nem is emelkedik ki semmiben: pontosan olyan, amilyennek egy sörnek lennie kell. Azt nem mondanám, hogy az élet habos oldala, de nem küzd semmiféle kórsággal. Ez már óriási plusz magyar sörök tekintetében. A dojcslánderek így is azon röhögnek, hogy kukoricadarából nem lehet sört főzni. Nekünk mégis sikerül, faszagyerekek vagyunk, sejj!

Borsodi Bivaly

Szar. Ez az első kifejezés, amit a a szürkeállományom asszociációs centere kidobott a Bivallyal kapcsolatban. A finomtól igen távol áll, az egész sör olyan, mintha valami pancsolt sörbe tisztaszeszt kevertek volna. "Az íze az erőssége." Lófaszt. Az ereje az "íze", bazmeg. Túlzottan kiérződik belőle a 6,5% szesztartalom, gondolom jelentős kompromisszumokat kellett kötni az oktánszám érdekében, aminek hatására természetesen az ízélmény csorbult. Egyáltalán nem jó sör, csak ha célirányosan be szeretnénk szexuálni, az élvezeti faktornak flegmán fuckoff-ot intve.

Dreher

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy melyik a legrosszabb magyar sör, amivel megszívathatja sörös berkekben magasan kvalifikált német vagy cseh cimboráját, gondolkodás nélkül rávágnám: a Dreher. Nem tudom, hogy a cég melyik menzáról importálja a mosogatólevet alapanyag gyanánt, de ez a sör szerintem botrányosan rossz. A mellékízét leszámítva hirtelen nem is tudnék felhozni semmiféle jellegzetes karakterisztikát, amiben kiemelkedhetne társai közül. Egyáltalán nem tartom finomnak, na. Borzalmas.

Dreher Bak

Azért néha a vak festő is bemákolhat pár random ecsetvonást: a barna Dreherrel különösebb baj nincs. Elterjedt barnából az Amstel Bock-ot szeretem leginkább (annak ellenére, hogy a világos Amstel szerintem egy sapka szar), ezt a Dreher Bak is igyekszik megközelíteni, de jóval fanyarabb, nem annyira "kávés" az aromája, mint kéne. Mindenesetre itt van a mezőnyben, ha már fivére el is bukta a meccset.

Karpackie

Ezt a sört szerintem a Sátán főzi, de legalábbis a lengyelek. Iszonyat nagyot rúg, mégis valami kibebaszott módon finom, szavakat nem találok rá, egyszerűen fenomenális. Ja, amúgy 9% az üzemanyagtartalma. Buli előtt nem ajánlott a fogyasztása, négy doboz/üveg felér egy altató-overdózzal. Akkor mégiscsak a keresztény egyház kabalafigurája sürgölődik az üst körül: innám én, de kidőlök rögvest. Mestermű, nem kevés gonoszsággal.

Edelweiss Hefetrüb

"A divatbúzasör." Mert kár tagadni, ez így van, mindenesetre a "havasi gyopár" jó sör, szó se róla. Ha kurvára előkelőek akarunk lenni, korsóban kérjük, sőt, parancsoljunk hozzá citromkarikát is - így mindenki látja, hogy Edelweiss-t szorongatunk - baszottul hivalkodó módon. Az meg ugye tök menő. Egyébiránt kellemes cucc, nem a legjobb, de probléma sincs vele.

Kozel

Fujj.

Kaiser

Sógoraink söre, igencsak energikus lötty, valahogy pont olyan, amilyen a Soproni nem: ízletes és póveres. 3-4 ampullánál többet azonban nem szoktam belőle meginni, a sokadik belőle már valahogy nem az igazi. Fogalmam sincs, miért, talán túlzottan ráül az ember nyelvére, vagy nemtom'. Talán kicsit erőteljesebb is az ízhatása, mint kéne, de abszolút belefér. Fain kis sör, de csak mértékkel. Ki érti ezt?

Heineken

Ehh. Igazából mérlegeltem, hogy a Heinekennek van-e létjogosultsága egy söröket felsorakoztató listán. Ez kérem nagybetűs ÜDÍTŐ, de a "partysör", "lánysör", "divatsör" tag-eket is helyénvalónak érzem. Szóval ez valami sörként eladott soft drink, és mégcsak nem is finom. Nem sokat ittam belőle életemben, de határozottan megmaradt bennem, hogy retek az egész, úgy, ahogy van. Lövésem sincs, hogy a színvonalas reklámjait és jópofa logóját leszámítva miféle célzattal nyúl ehhez a vacakhoz a vásárlói réteg. Kibaszott sznobok.

Tuborg

Mellékíz. Ez az első, ami beugrik a dánok talán leghíresebb söréről. Pedig Dániától elvárható, hogy minőségi alapanyagokból dobálják össze a cuccaikat, elvégre a LEGO is dán. xD Biztos így is van, de vagy az arányokkal, vagy a gyártási procedúrával valami difi van. Igya az, akinek két anyja van, én több ilyet nem fogok legurítani, annyi szent. (Dán sörből, aki megteheti, vedeljen FAXE-t, mert az neki jó lesz. Itthon sajna nem lehet kapni, szóval érdemes dolgozni a nemzetközi kapcsolatokon, amint legalább két hónap eltelt turista megerőszakolása/rejtélyes eltűnése/legyakása óta.) Szó, mi szó: nem ízlik.

Valentins Weißbier

Nem különösebben elterjedt búzasör, de aki meglátja a boltok polcán, emeljen le vagy 4 ampullát ott helyben! De frankón, mégcsak árban sem basz a földhöz. Kb. 200 pengőt kóstál egy dózis, vaníliaszínű doboza bicska nélkül is könnyűszerrel kiszúrható. Ezt a sört a mennyei mannához tudnám hasonlítani: kicsit édeskés, de nem eltúlozva, selymes, ugyanakkor karakteres, telt ízű, meg kellemes banános utóíze is van. Nagyon finom. Nem kell matematikusnak lenni, hogy az ember rájöjjön: ha árban, ízben és minőségben is odabassza az Edelweiss-t, vajon melyiket éri meg megvenni? Hát persze: az Edelweiss-t, ezt a Velentinsz akármit úgysem ismeri a kutya se, presztízs nincs hozzá mellékelve... Tökéletes sör, hibátlan matéria.

Kimaradt pár sör, ennek igen prózai oka van: egyszerűen nem emlékszem az ízükre. Van egy-kettő, amelyikre igen, de elég régen ittam őket ahhoz, hogy érdemben tudjak róluk nyilatkozni, így maradnak azok, amelyekhez a hozzáfűzött pozitív/negatív élményeket az agyam le is tárolta.

Skót felebarátainknak három ismérvük van: tölgyfahordóban érlelt whisky, határtalan fukarkodás, és a Franz Ferdinand. Ez a zenekar ugyanis brévhártföldről került a köztudatba, 2 korábbi albummal örvendeztették már meg az indie műfaj szerelmeseit. (Én csak az elsőről tudtam, a második valahogy kimaradt az életemből, my bad.) Kereken egytucat szerzeményt hallgathatunk végig a novicsentó albumról, amennyiben nem unjuk el az egészet, és X-eljük ki a lejátszót. Első hallásra két dolog lesz fülbetűnő: a hangulat többnyire maradt, a tempó visszaesett. Durván. Lehet, hogy sokat öregedtek a srácok 2004 óta, "This Fire" szintű őrületre ezúttal ne számítsunk. Középtempós, bohókás dalokat kaptunk, amik időnként az unalom határát súrolják. Geci egy műfaj ez az indie, hiszen az egész olyan kis direktbugyuta, született gyermekei hibáit bármivel ki lehet magyarázni. "Jaj öregem, hát ezt nem szabad komolyan venni, csak viccelődtünk a garázsban, és pengettünk egy jót, miközben Kraftwerk szólt a háttérben." A "Live Alone" című nóta dallamaira például egyértelműen a mesés 80-as évek gyermeteg hangzásvilága jellemző, fentebb nevezett múzeális electronica banda effektjeivel megbolondítva. Aztán a "Can't Stop Feeling"-ben is tiszteletét teszi csipetnyi retro synthpop addon, de a számok továbbra is erőtlenek, lendületük nincs sok, talán light-os tánczenének elmennek 8 feles meg egy töltet VBK után, mikor már a lakodalmas playback is "leghjobbzenebazeeeehg!!" Szódával annál kevésbé. Szó, mi szó, a banda 4 év alatt legalább 40 BPM-et esett hanyattirányban, egyes nóták hallgatásakor joggal kérdőjelezhető meg, hogy miért is kell egy üres betétet 2-3 percig húzni. (Pl. Lucid Dreams, ez a szám a felétől átmegy színtiszta electropopba, ami nem baj, hiszen az újításokat örömmel fogadjuk, de a Franz Ferdinand régebben nem volt ennyire home-listening zene, és ennek a betétnek valójában semmi értelme. De tényleg. Inkább mínusz, mint plusz, pedig gondolom bónusznak szánták.) Nem lehetne véletlenül ehelyett felpörgetni az iramot, és úgy játszani a dalokat, mint annak idején? Mert ez jelenlegi formájában retekszar. Egyszerűen az az érzésem, hogy ez a banda elvesztette a védjegyét, a kompromisszumok nélküli pergős, élénk játékot, pedig ebben voltak ők igazán otthon. Most meg afféle se nem pattogós, se nem édes, se nem kesernyés, totál jellegtelen, homogén valamit dobtak nekünk. Elkaptam volna, de nem jött össze, földre esett, és ott is maradt. És nincs is kedvem felvenni onnan. Kétszer hallgattam végig, ebből egyszer sem győzött meg. Fél percnyi igazi muzsika szorult az albumra: a "What She Came For" vége. Ez elsőalbumosan lendületes, élvezetes rockbetét. És ez a baj, hogy csak betét. Visszasírom én azt a This Fire-t. Nem voltam rajongójuk soha, de szerettem az első albumot. Ez ahhoz képest valamiféle ízetlen tréfa. Élvezhetetlen.

http://www.myspace.com/franzferdinand
 

Iszonyat régóta vártam. És iszonyat gyorsan ki is végeztem. Na nem, mintha egy ilyen zsánerű játékot túlzottan sokáig lehetne húzni, de akkoris baszottul rövidke. És egyébként milyen? - you ask. Tömören összefoglalva: érdekes. Bleh. Kurvanehéz róla írni, na. Egyrészt alulmúlta a várakozásaimat, másrészt kétségtelenül egyedi és nívós a cucc. Az EA és a Dice jómunkásemberei sem szerénykednek, produktumukkal egy egészen új stílust fialtak, ez lenne az ún. "First Person Runner". Arra azért kíváncsi leszek, a jövőben hány "FPR"-rel fogjuk szembetalálni magunkat, amelynek címében nem szerepel sem a Mirror, sem az Edge kifejezés. Protip: zéró. Heroinánk Faith néven fut - szó szerint. Ázsiai beütésű leányka ő, légies, vékonyka, kismellű teremtés, hivatását tekintve runner, avagy ahogy a játék kényszermagyarul lekommunikálja: futár. (És ezúton is bazdmeg EA, faszér' nincs választható opcióként angol menü meg felirat? Az én agyam ugyanis hülye módon egyszerre próbálja meg feldolgozni a hallott angolt meg a feliratot, és ebből jó kis konfjúzsön kerekedik. A lokalizációjuk förtelem, amúgy meg kibaszottul imádom őket, merazér jóféle cuccokkal szórják a jónépet mostanság.) No mindegy, szóval a sztori szerint korrupt nagyhalak irányítják a várost, az információáramlás erősen korlátozva vagyon, a diszkrét infókat pedig ezek a fut... runner-ök kézbesítik. Aztán Faith kíshúga, Kate szépen elrablódik, ő meg ugye a nyomába ered, és felgöngyölíti az ügyet. Addig OK, hogy történetre szükség van, de hányszor is lőttük már el ezt a rokonmentős verziót, kedves fejlesztő urak? Túl sokszor, ja. Ez van, számomra amúgy külön öröm volt, hogy a tucatnyi 110-es mellbőségű, riherongy femme fatale főhősnő után egy igazi egzotikum került terítékre. Na nem, mintha sokat látnánk belőle, a game ugyanis - dobpergés - first person perspektívát használ! Egyébiránt sok FPS megirigyelhetné a megvalósítás pár elemét, gondolok itt arra, hogy frankón látszódnak a lábak is, meg különösképp tetszett, hogy a sniper rifle távcsövében pásztázott ojjektumok' először csak elmosódva látszanak, idő kell, míg rájuk fókuszál a pupilla. Ilyet még hárdkór súterben se nagyon láttam *köhh*Crysis*köhh*, szóval fasza ötlet. A fegyveres harc amúgy kevés, mint tricikliben a differenciálmű, mégis jól lett megoldva az elgondolás: a geciembereket lefegyverezvén felmarkolhatjuk csúzlijaikat, amikben egy (1) tárnyi lőszer figyel. Netes berkekben sokan fikázzák a fegyveres harcot, pedig el lett találva. Ha lövöldözöl ész nélkül, persze, hogy idő előtt kifogy a tár, aztán lehet gondolkodni, hogy miként is tudnánk méltó ellenfelévé válni teszemazt négy-öt, tokától bokáig kevlarral bebugyolált kommandósnak, akik minden további nélkül rongyosra szaggatnak minket, ha tékozló leányosdit játszunk. Két megoldás van: vagy kitaktikázzuk az ellent, és elfutunk, mint Jellasics Bécs felé, vagy az első útunkba tévelyedő gazembert megfosztjuk stukkerétől, és halomra lőjük bajtársait. Aztán jól odasomfordálunk a hullákhoz egy teli tár reményében, és irtunk tovább. Én ezutóbbi megoldással szoktam élni, valahogy szórakoztatóbb. A játék dinamikája kérdéses pont, elvileg egy ilyen stuff lelke a speed meg az adrenalin kéne, hogy legyen. Valahogy mégsem teljesen így van ez a Mirrorszedzsben, sokszor centiken múlnak az ugrások, pedig nem olyan marha nehéz őket elvéteni. Ennek tetejében lineáris a gameplay, vagyis nincs sok választási lehetőségünk, hogy milyen útvonalon is szeretnénk megközelíteni a továbbjutási koncepciót [alt] billentyűvel segedelmező célpontot. Úgy látszik, ez a mai ügyességi játékok kiirthatatlan rákfenéje. (Oh hai, PoP!) A grafika pengeéles, pont klappol ehhez a steril környezethez, amit a játék prezentál. A színek is vibrálnak, mégis gusztusos az egyveleg, semmi túlcicoma. (Vessen rám bárki követ, sziklát, hegyet, de valahogy a Valve termékei jutottak eszembe róla. Azon belül is főként a Portal, ott volt ennyire letisztult és stílusos az összkép, a macska-egér játék a frekventáltan felbukkanó kommandósokkal pedig a Half-Life szériára hajaz. Talán még a Mass Effect építészei is megfordultak New Eden városában.) A mechanika alapjában véve jó, de helyenként ostoba, néha ötlete sincs a játéknak, hogy hova is szeretnénk eljutni a következő félmásodpercben. Arra sem tudnék válaszolni, hogy a szomszéd tetőkről Faith-re konstans lövöldöző kommandósok meg sniper-ek, vagy a végjáték felé mögötte speciálisan kiképzett, elektrosokkolóval rohangáló yamakasi ninják (pedig nem sok hurka jönne ki szegény kiscsajból) óriási adrenalinlökettel, vagy idegesítő extrával ruházzák-e fel a játékélményt. Kérnék egy felezést, Vágó úr.
Sajnos nem lett akkora durranás ez a játék, mint amennyire rá voltam feszülve, könnyen lehet, hogy túlzottan vártam, és ezért látom úgy, hogy nagyobb a füstje, mint a lángja. A másik dolog az, hogy elég rövid lett. Ugyanakkor üdvözlendő, hogy a készítők valami egyedit próbáltak alkotni, és talán ki is hozták az ötletből, amit lehetett. Érdemes végigtolni, végülis runner-féle rohanó életmód mellett sem igényel túl sok szabadidőt.

Pozitívum: Újító szándék, ötletes megvalósítás, penge GFX.

Negatívum: Fiatal műfaj, némi gyermekbetegséggel spékelve; nem akkora durranás, mint amekkorát ténylegesen szólhatna.

 
www.mirrorsedge.com

Prüdéria exposed!

Ritka az olyan deathcore banda, ahol a motiváció kellő hozzáértéssel párosul. Ahol minimális zenei érzék is befigyel, az már albinó holló kategória. Manapság amilyen szedett-vetett screamo deathcore bandákat találni, igazi felüdülés a műfajon belül ennyire kimért, groove-os, pattogós, ritmikus, ugyanakkor brutális formációra lelni. Egyszerűen elegem van abból, hogy sok ifjonc együttes abban látja a zenei brutalitást, hogy minél kaotikusabb és élvezhetetlenebb csörömpölést gyúrnak össze. A nottinghami Martyr Defiled relatíve új banda, ez az 5 számot tömörítő EP az első munkájuk, és duzzadnak az agressziótól. Azt nem merném kijelenteni, hogy az ötleteik egyediek, inkább a kivitelezésben, a megvalósításban rejlik az igazi potenciáljuk. Itt meghallgathatjuk azt, amit már sokan megpróbáltak megetetni velünk, csak éppen a tehetségük hibádzott. Iszonyatosan archasogató, ménkű breakdown-ok, ügyes és kreatív dobjáték, tele élvezhető váltásokkal, dinamikusan variálódó tempó közepette. A vokálban nincs semmi pláne, pontosan olyan, amilyennek lennie KELL. Ha egy laikus megkérdezné tőlem, milyen is az a deathcore muzsika, könnyen lehet, hogy erről az albumról mutatnék neki hanganyagot. Ez a csapat továbbvitte azt, amit például a Job for a Cowboy elbaszott azáltal, hogy átmentek dögunalom death metal-ba. Felspanolt, mégis nyugodt szívvel jelenthetem ki: a Martyr Defiled jött, látott, és gyalult. Pedig valamelyest fenntartásokkal kezeltem a sablonos logót meg a hatásvadász artwork-öt, de végülis az ugye mégse zene. A zene is sablonos. Hogy is mondjam... Figyelem, összetákolt deathcore bandák, itt a sablon, ilyet kell csinálni! Basszátok meg. Nem csak verni a cint agyba-főbe, ritmusérzék nélkül. Szépen, módszeresen lehasogatni az arcokat Mariana-árok mélységű betonriffekkel, légkalapács lábdobszólókkal, vérbeli agrár vokállal. "FINISH HIM!" Nem ám Cirmikét odarúgdosni a mikrofonhoz, hogy nyávogjon valamit a stúdióalbumra, míg belövitek a scene sérót. Szánalmas. Íme a sehonnai kezdő banda, ami a profi deathcore iskolapéldájának tekinthető koronggal rukkolt elő. A számok mennyisége ugyan nem az igazi, de EP-ről lévén szó, ez talán megbocsátható, és ez az 5 track is döngöl. Uraim, tűkön ülve várjuk a folytatást! Most jön a para, hogy akkor hány pontot is ér a cucc. Nagyon jó zene ez. A probléma ott van, hogy nem elég egyedi, nincsenek sajátos karakterisztikái, kevés az eredeti ötlet. Ám amint mondottam volt, a tálalás első osztályú, az ízek harmóniában állnak egymással, és eléggé tápláló az étek. 100% deathcore.

http://www.myspace.com/martyrdefiled

 


Screamo shit is gay.

Az online GameStar-t böngészve bukkantam erre a friss, "ingyenes" MMORPG-re. Ott így jellemezték a srácok: "A Frogster Interactive egy olyan játékkal állt elő, amely eléggé hasonlít a World of Warcraftra, ám azon túl, hogy ingyenes, vannak jelentős újításai, amit eddig még nem láthattunk sem a WoW-ban, sem más MMORPG-ben." No, mondom, akkor essünk neki. Kliens letölt, szokásos muszájpatch update, "Start Game". A karaktergenerálás - annak ellenére, hogy egyetlen fajként az elfuserált emberiséget kínálja a játék - eléggé részletes. Vagy egy tucat bőrszín, színskálás hajszín és -árnyalat, egy mázsa arcberendezés, csúszkákkal tetszés szerint állítható biometria. Első karakterem egy TECHNOVIKING névre keresztelt lóbaszó batár, punksérós Warrior lett. Gondoltam ez a class eléggé primitív a játékmechanika mibenlétének kiderítésére. De mégha csak a Warrior lenne primitív... Igazából az egész játék egyszerű, mint egy kettétört malomkő. Noha a német fejlesztők mindent megpróbáltak, hogy a tisztelt játékos kénye-kedve szerint irányíthassa imádott avatarját, az irányítás a világ legszarabb MMO-ja (WoW) és a Lineage 2 sémájának összeszexeltetéséből fogant, halva született fattyú lett. Egyrészt WASD, jobbclick-es kameraforgatással, plusz balclick-es földre/mobra kattintgatós agyrém. A két metódus helyett jobb lett volna egy használhatót kialakítani. Ja, és minden tiszteletem azoké a hétpróbás bűvészeké, akik képesek íjászt irányítani ebben a játékban. Nekifutottam mégegyszer, ezúttal egy nőnemű Priest-tel, hátha az eye-candy leköt egy darabig, és sikerül valami élményt meríteni a stuffból. A pap itt azon felül, hogy gyógyító/buffer, meg lett spékelve az L2-es Spellsinger vízmágia bűvöletével. 10-es szinttől dual class megy, ergo az alap kaszt mellé beválogatható egy második. "Hű,  de jó lesz nehézvértben rohangászni paplovagként!" - knight lett a másik. Aztán röviddel ezután jött is a pofáraesés: Egyszerre csak az egyik class lehet aktív. "Papnak heavy armor? Na menjapicsába, hülyegyerek!" Köszönjük, Emese. A fúzió voltaképp abban merül ki, hogy használhatóak a secondary class ALAPskilljei is, már ami az adott szintig el lett sajátítva. Ugyanis a másodlagos kasztot külön tápolni kell. Vagyis mindent kétszer élünk át, mindent kétszer élünk át, boo hoo! Persze vannak quest-ek, ezek bonyolultsága nagyjából ki is merül a "Bogárlevest akarok főzni, gyakjá' le 10 bogarat, és hozd ide a belőlük kifolyt trutymót a minimális méretű inventory-dban, cserébe kapsz ikszpét meg zsetont! b+" mese szintjén. Mondjuk még mindig jobb, mintha csak grind-ból állna a tapasztalatszerzés. Ezen felül vovos mintára kitanulhatunk különböző mesterségeket, mint a favágás, bányászat, növénytan, hogy aztán az összekukázott cuccokból mindenféle jóságot gyárthassunk. Derék. Persze magasabb szintű tárgyakat csak úgy vagyunk képesek craftolni, ha haszontalanabbnál haszontalanabb alapszintű cuccok gyártásába öljük az összeguberált matériát, ily' módon fejlesztvén manufakturális képességeinket. A közösség még a PvP szerveren is carebear, már annak örültem, ha a duel felkérést elfogadja valaki. No sebaj. A RoM nem szép, de legalább ronda - max grafikán is. A hangokról csak annyit, hogy szerintem valami hacker megbuherálhatta az adatbázist, mert kábé 10-féle effektet hallottam össz-vissz, zene meg úgy félóránként csendül fel, kb egy percen át. A karakter meg NÉMA. Sivár, kihalt, üres világ. Pedig még player is van elég. Az MMORPG alapból is időkibaszás, de legalább legyen élvezetes a játék. Ez a stuff nem az. Inkább kimegyek az utcára, és eltaposok 10 bogarat...


Pozitívum: Ingyen lehet játszani...

Negatívum: ...de nem érdemes.

www.runesofmagic.com
 

"THE BEST THRASH METAL ALBUM EVER - IS OUT NOW - BITCHES" - informálja az egyszeri halandót a banda myspace oldalán villódzó banner. Ez az album, kérem igazi gyöngyszem. Sugárzik róla a direkt-klisé jelleg, a számcímek zseniálisak, a taglistát pedig egész Hollywood elképedve isteníthetné. Hiszen ebben a formációban éppúgy megfér egymás mellett Hulk Hogan és Darth Vader, mint Rambo és "A Fucking Tyrannosaur" (ezt nem lenne szívem átkenni magyarra). Utóbbi amúgy a vokalista. Kihagytam volna valakit? Oh, elnézést, a ritmusgitárt The Hulk tépi. Őszintén szólva a Dethklok lemeze után nem hittem volna, hogy van még metal banda e földkerekségen, amin könnyesre röhögöm magam. Lich King-ék amúgy oldschool hangolású bay area thrash-t játszanak, és ez a második korongjuk a 2007-es Necromantic Maelstrom után. A nótákra mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy egyhangúak lennének. Hiába a korábban ezerszer hallott riffparádé, az oldschool hangzás, a bevett témák; az egész annyira ropogós, hogy az ember képtelen ráunni. Ezek az arcok basznak mindenre, leszarják a trendeket, ők itt vannak, és amíg jut kraft a villanygitárba, addig reszelik Thor és He-Man igéjét. Ja igen, merthogy a bagázs így jött létre. Hogyaszongya': "Egyszer, mikor Thor és He-Man harcolt egymással, He-Man meglendítette az 'erő kardját', ami beleütközött Thor 'Mjolnir' névre keresztelt kalapácsába. Az így létrejött szörnyű villámlás megölte mindkettejüket, de a vérből, ózonból, és megfeketedett csontdarabkákból egy új banda született. A legnagyobb thrash metal banda a világtörténelemben." Röviden ennyi. Szinte látom, ahogy a Slayer csendben meghúzza magát egy félreeső sarokban. Az alacsony rajongói létszámra is van hivatalos indoklás, miszerint a zenéjük annyira őrületes és vérengző, hogy a hallgató agya felforr, és pár gitárriff hallatán is a Valhallába kerülhet. Megnyugtatásul közlöm, hogy én még élek, szóval nyugodtan tessék csak hallgatni ezt a zseniális alkotást. A zene amúgy teljesen a helyén van, a hangolás pont eltalált, az együttműködés tökéletes,  ráadásul a számok tele vannak easter egg-ekkel, egyik kedvencem a "Black Metal Sucks" című dal végére bepasszintott károgós, darálós betét. Nos igen, a számcímek valóban megérnek egy misét, elég ha csak az "Attack Of The Wrath Of The War Of The Death Of The Strike Of The Sword Of The Blood Of The Beast"-et *PHEW* említem. A lemez minden ízében a thrash éra hajnalának őstróger hangzását hordozza, ezt fűszerezzük meg röhejes dalszövegekkel, nem kevés humorral, klisével és öniróniával: ez volna tehát a Toxic Zombie Onslaught. Egyszerűen kurvajó. (Agyvizet hőmérőzni!)

http://www.myspace.com/lichkingband
 

A második Shitsux tesztet máris rendhagyónak teremtette a Magasságos: mivel a játék 5-10 perc között variálódó időintervallumok elteltével desktopot koccol, az avatatlan teszter nem tud mit tenni: dióhéjban meséli el élményeit, a pontozástól - annak morális alappillérei meginogva lévén - most eltekint. Ám lássátok, milyen bohémek is vagyunk mi itt egyedül (notobots kolléga jelenleg a netkapcsolat-mentesség ocsmány posványában vesztegel, újévi fogadalmai közé már beiktatta a szolgáltatók megzabolázását, hiszen állítása szerint idén már arra is több esély van, hogy gyorstalpalón megtanul perfekt indiánul, mint hogy netközelbe férkőzzön), a játékról a köbö félóra alatt kialakult, nem feltétlenül rózsás véleményt is tálcára pakoljuk. Nos, szóval.
"2008 egyik legjobban várt RPG-je!" - áll a hivatalos honlapon. O wot? Az lehet, hogy mindenki megfeszülve várta, de hogy totál feleslegesen, az is biztos. Egyrészt hogy lehet egy ilyen játékot RPG-nek hívni? Ám legyen. Ami a kvázi félórából lejött: Grafika. Ehh... Hát, izé. 3 évvel ezelőtt erre a játékra talán azt lehetett volna mondani, hogy "szép". Mi a fasznak PhysX támogatás egy olyan játékba, amit animáció szintjén a 10 éves PS1-es Medievil porba aláz? De tényleg, ez nem vicc. Sokat gondolkoztam azon, hogy a Codemasters mennyire gondolta komolyan ezt a játékot. Kurvára közhely, de a suszter maradjon a kaptafánál: a GRID után egy ilyet kiadni HIBA. Valahol olyan ez, mint az alkoholmentes forraltbor (igen, ilyet lehet kapni - IKEA; 590 Ft/0,75 liter. Hatóanyagmentes Algopyrin miért nincs?!) Na mindegy, szóval van, de minek...? A nüansznyi idő alatt is próbáltam felfedezni, hogy mivel nyújt többet a RotA, mint egy átlag indie garázsfejlesztés, de elhasaltam. Őszinte leszek: szerintem semmivel. Van egy Jason (Iaszón) nevű történelmi karakterünk, aki borzalmasan animálva hadakozik mindenféle orvgyilkerrel. Ők a Blacktongue nevű banda tagjai. Én spec. mondjuk Blackthong-nak jobban örültem volna, de akkor már élből 18+ a game. Szóval az egyik ilyen feketenyelvű íjász - aki bekötött szeme ellenére hibátlanul céloz - nyílvesszőt állít Jason luvnyájának nyakába, aki persze ezt nem tolerálja, és összeesik. Ekkor Dzséjzön elhatározza, hogy ő bizony feltámasztja kilyuggatott kedvesét. Ez nemes. Aztán a snitt végén sikerül elcsípni az OMFGgoth íjászt, akinek a fején letehetjük a hentesvizsgát húsklopfolásból. Ez mondjuk tetszett, de a "félóra" fénypontja le is lett tudva. A stuff RPG jellegét kizárólag a dialógusok folyamán szelektálható válaszlehetőségekben véltem felfedezni, karakterlapot nem találtam. Olybá tűnt, hogy fizikailag a harc a játék lelke, de ez egyszerűen annyira ócskán lett kivitelezve, hogy a CM helyében most sülne a pofámról a bőr. Nem is húzom tovább, bár jogtalan végítélet, azért megkockáztatom: amit láttam a játékból, az retekszar. Bugyuta karakterábrázolás, darabos animáció, zérus hangulat, fikarcnyi motiváció-faktor. Ez alapján pedig egy kupac hulladék, de az ítélet nem jogerős.

Manapság marhára divatos dolog a jónevű játéknak folytatást gyártani. Ami első körben meglepett az új PoP játékkal kapcsolatban, hogy hol a picsában van az alcím? Eleinte Prince of Persia - Prodigy néven jegyezték, aztán a munkacímből lecsípték Keith Flintet és bandáját. Na sebaj, ha valamit ugyanazzal a névvel adnak ki, mint a predecesszort, akkor itt baj nem lehet: minőségileg elvárható ugyanaz a színvonal, amit a név első (kép)viselője lebaszott az asztalra. A folytatás/remake trendnél persze teljesen alapvetés a rogyásig sminkelt külcsíny, amivel a játékok tényleges ázsióját nem csak fel lehet turbózni, de kiválóan alkalmas ez az esetleges hiányosságok lefedésére is. Túl sokat nem vártam a játéktól, mégis meglepett, hogy vannak újítások - mi több, a Sands of Time, Warrior Within, Two Thrones trilógiához képest újfajta megvilágításba helyezték a franchise-t. Mik ezek? A legszembetűnőbb újítás, hogy ezúttal egy karakter helyett kettő kalandját kísérhetjük végig: a kezdeti szkriptális bonyodalom után egy Elika nevű hölgyemény követi végig főhősünket - főleg, ha nem akad el valami random tereptárgyban. "Na, kellő nyűg a hátunkra" - gondoltam először, ám meglepő módon ügyesen olvad egybe a két karakter a kooperáció során. Szexjelenet nincs. Míg főhősünk bicskával és DMC4-ből nyúlt gauntlet-tel hadonászik, addig Elika valami fénymágia-szerűséggel operál, és parkour helyett a levitációt részesíti előnyben. Ez főként azért jó, mert amint leesünk valahová, ő rögvest utánunk kap, és visszaránt. És főként ezért rossz is. Meghalni nekem egyszer sem sikerült, a játékról elmondható, hogy sétagalopp tempóban kocog. Ugyanakkor az ugra-bugra részeknél, ha csak egyszer rosszul időzítünk egy akciót, kezdhetjük elölről az egész szakaszt. Ez kibaszottul idegesítő, de ami ennél is fontosabb: megöli a játékmenet folyékonyságát. Elképzelhető, hogy ezzel akarták kissé felpofozni a nehézséget, de hülyék voltak. További újítás, hogy a cselekmény picsamód filmszerű lett. Ezúttal a hordányi enemy mészárlása helyett fertályóránként egy-egy trutymóBOSSba botlunk, ilyenkor veszi kezdetét az igencsak látványos harc - bullet time, counterattack, dinamikus akrobatika, "Fight!" oldalkamera included. Megjegyzendő, hogy ilyen alig van. Mármint harc. Helyette kapunk falon futkározást, időzített ugrásokat, meg akut idegbajt. Az új PoP-ban tehát főként a ritmusjátékra lett kihegyezve minden. Észjátéknak kevés, ugra-bugrának egy idő után unalmas, akciójátéknak ingerszegény. A játék egyébként nem "rossz", külsőségek szempontjából elég magasan szárnyal, a cel-shadingnek köszönhető kontúros rajzfilmszerűség eléggé odabasz, a hangok-zenék javarészt átlagosak, az irányítás reaktív - csak a játékmenet ezt nem használja ki teljesen. A probléma csupán az, hogy hiába látványos az egész cucc, az akció többnyire lapos, a gyakható matéria kevés, és feleannyira sem élvezetes a game, mint amilyennek szánták. Maradt átlagos platformer - sajnos.
 

Pozitívum:

• gyönyörű és stílusos grafika
  
• folytonos animáció
• filmszerű megvalósítás
  
• épkézláb segítőtárs

Negatívum:

• ellaposodó és repetitív akció
• túlzottan időzítéshez kötött játékmenet
  

Hölgyeim és Uraim, Ladies and Gentlemen, Damen und Herren: Elindult a Shitsux! Hogy mi a hebrák az a Shitsux? Ha minden jól megy, a továbbiakban film- zene- és játékkritikákon futtathatjátok végig a szemeiteket ezen a nem is annyira szent helyen. A dolog pikantériája, hogy a bődületesen rossz audiovizuális termékekre külön hangsúlyt fektetünk majd. Nemsokára jelentkezünk, stay tuned!